Au jour fixé, l'appartement du comte Ulric de Rouvres était préparé. Ulric y donna rendez-vous pour le soir même à trois des plus célèbres médecins de Paris. Puis il courut chercher Rosette.
Elle venait de mourir depuis une heure. Ulric revint à son nouveau logement, où il trouva son ancien ami Tristan, qu'il avait fait appeler, et qui l'attendait avec les trois médecins.
—Vous pouvez vous retirer, messieurs, dit Ulric à ceux-ci. La personne pour laquelle je désirais vous consulter n'existe plus.
Tristan, resté seul avec le comte Ulric, n'essaya pas de calmer sa douleur, mais il s'y associa fraternellement. Ce fut lui qui dirigea les splendides obsèques qu'on fit à Rosette, au grand étonnement de tout l'hôpital. Il racheta les objets que la jeune fille avait emportés avec elle, et qui, après sa mort, étaient devenus la propriété de l'administration. Parmi ces objets se trouvait la petite robe bleue, la seule qui restât à la pauvre défunte. Par ses soins aussi, l'ancien mobilier d'Ulric, quand il demeurait avec Rosette, fut transporté dans une pièce de son nouvel appartement.
Ce fut peu de jours après qu'Ulric, décidé à mourir, partait pour l'Angleterre.
Tels étaient les antécédents de ce personnage au moment où il entrait dans les salons du café de Foy.
L'arrivée d'Ulric causa un grand mouvement dans l'assemblée. Les hommes se levèrent et lui adressèrent le salut courtois des gens du monde. Quant aux femmes, elles tinrent effrontément pendant cinq minutes le comte de Rouvres presque embarrassé sous la batterie de leurs regards, curieux jusqu'à l'indiscrétion.
—Allons, mon cher trépassé, dit Tristan en faisant asseoir Ulric à la place qui lui avait été réservée auprès de Fanny, signalez par un toast votre rentrée dans le monde des vivants. Madame, ajouta Tristan en désignant Fanny, immobile sous son masque, madame vous fera raison. Et vous, dit-il tout bas à l'oreille de la jeune femme, n'oubliez pas ce que je vous ai recommandé.
Ulric prit un grand verre rempli jusqu'au bord et s'écria:
—Je bois....
—N'oubliez pas que les toasts politiques sont interdits, lui cria Tristan.
—Je bois à la Mort, dit Ulric en portant le verre à ses lèvres, après avoir salué sa voisine masquée.
—Et moi, répondit Fanny en buvant à son tour... je bois à la jeunesse, à l'amour. Et comme un éclair qui déchire un nuage, un sourire de flamme s'alluma sous son masque de velours. | A kijelölt napon Ulric de Rouvres gróf apartmanja készen állt. Ulric ide adott találkozót aznap estére Párizs három leghíresebb orvosának. Aztán szaladt megkeresni Rosette-et. Rosette már egy órája halott volt. Ulric visszatért új szálláshelyére, ahol régi barátja, Tristan — akit ő hívott oda — és a három orvos várt rá. — Önök távozhatnak, uraim, szólt Ulric ez utóbbiakhoz. A személy, akit szerettem volna megvizsgáltatni önökkel, már nem él. Tristan, kettesben maradván Ulric gróffal, nem próbálta vigasztalni barátját, de testvériesen kitartott mellette. Ő irányította Rosette pompás temetését, az egész kórház nagy csodálkozására. Ő vásárolta vissza a tárgyakat, amelyeket a fiatal lány magával vitt, és amelyek, annak halála után, a gondnokság tulajdonába kerültek. A tárgyak között volt a kis kék ruha is, az egyetlen, ami a szegény elhunytnál maradt. Ő gondoskodott arról is, hogy Ulric régi bútorát, még abból az időből, amikor Rosette-el lakott, elszállítsák annak új lakása egyik helyiségébe. Ez néhány nappal azután történt, hogy Ulric, elszánva magát a halálra, Angliába indult. Ez volt hát ennek a személynek az élettörténete, amikor benyitott a a Café de Foy szalonjaiba. Ulric érkezése nagy felbolydulást okozott a társaságban. A férfiak felálltak, és a nagyvilági emberek udvariasságával köszöntötték. Ami a nőket illeti, ők legalább öt percig pimaszul bámulták Rouvres grófot, aki zavartan állt a tapintatlanságig kíváncsi pillantásaik kereszttüzében. — Gyerünk, kedves másvilágra távozott barátom, szólt Tristan, leültetvén Ulricot a számára fenntartott helyre Fanny közelében, mondjon egy pohárköszöntőt az élők sorába történt visszatérte alkalmából. Madame, tette hozzá Tristan Fannyra mutatva, aki rezzenéstelenül ült álarca takarásában, madame, az ön tiszteletére. És ön, suttogta a fiatal nő fülébe, ne feledkezzék el a tanácsomról. Ulric fogott egy színültig töltött poharat, és így szólt: — Ürítem poharam... — Ne feledje, hogy tilos politikai tósztot mondania, kiáltotta oda Tristan. — Ürítem poharam a Halára, mondta Ulric, szájához emelve a poharat, miután köszöntötte álarcos szomszédnőjét. — Én pedig, válaszolta Fanny, és ő is ivott... ürítem poharam az ifjúságra, a szerelemre. És egy mosoly lobbant fel bársony maszkja alatt, mint egy villám, amely széttépi a felhőt. |