Source text in German | Translation by Andrea Szabados (#2296) — Winner |
Tim befindet sich momentan in einer Entwicklungsstufe, an die ich mich später sicher am liebsten erinnere - weil sie vorbei ist. Nennen wir sie die "Pupsi-Phase“, die Bestandteil des sich hinziehenden Prozesses des Spracherwerbs eines jeden Kinds zu sein scheint. Jeder Berliner Rapper ist gegen meinen Sohn ein Schöngeist. Morgens, wenn Tim über meine Beine zu mir ins Bett trampelt, ruft er freudig: „Halloooo Pupsbacke.“ Ich bin aber keine Pupsbacke, sondern ein Vater. Und das sage ich ihm auch. Unnötig zu erwähnen, dass er auch für seine Mutter eine ganz besondere Wortschöpfung parat hat... Die meisten seiner Wortschöpfungen gründeln in Körperöffnungen und Ausscheidungsvorgängen. Das ist nicht schön. Warum kann er nicht Kosenamen erfinden, die man gerne hört? Warum bin ich nicht einfach „Blumenpapa“? Das sei normal, sagte die Kindergärtnerin, als ich sie darauf ansprach. Ist mir egal, also beschloss ich dem Verhalten meines Sohnes mutig entgegenzutreten und notfalls Strafen für Schimpfwörter zu verhängen. Leider fehlt es mir dafür jedoch an Autorität. Im Bestrafen bin ich nicht besonders gut. Abgesehen davon hat mir mal eine Psychologin erklärt, dass kleine Kinder mit Strafen überhaupt nichts anfangen können. Es bringt nichts, und das Einhalten von Sanktionen ist für Eltern schwieriger als für Kinder, besonders wenn es um Fernsehverbote geht. Möchte man die zum Beispiel am Sonntagmorgen um acht einhalten? Nein? Na bitte. Ich nahm mir also vor, mit Augenmaß vorzugehen. | Tim jelenleg olyan fejlődési szakaszát éli, amelyre később a legszívesebben fogok visszaemlékezni – mert már lezárult. Nevezzük ezt „puki-korszaknak”, amely úgy tűnik, minden gyereknél az anyanyelv-elsajátítás hosszúra nyúló folyamatának szerves részét képezi. A fiamhoz képest bármelyik berlini rapsztár valóságos nyelvművelő. Reggelenként, amikor Tim a lábamon keresztülmászva mellém bújik az ágyba, üdvrivalgásban tör ki: „Hellóóóóó, pukifej!” De én nem pukifej vagyok, hanem apa. És ezt meg is mondom neki. Nem szükséges említenem, hogy az anyját is egészen különleges szóújításokkal illeti... Szóalkotásainak legtöbbje a testnyílásokból vagy az anyagcsere folyamataiból indul ki, ami nem túl szép dolog. Miért nem tud olyan beceneveket kitalálni, amelyeket szívesen hall az ember? Miért nem vagyok egyszerűen „virágapu”? Az óvónő azt mondta, amikor kikértem a véleményét, hogy mindez normális. Nekem mindegy, úgyhogy elhatároztam, hogy bátran szembeszállok a fiam viselkedésével, és szükség esetén büntetést helyezek kilátásba a csúnya szavakért. Sajnos azonban nincs meg ehhez a kellő tekintélyem. Büntetés dolgában nemigen jeleskedem. Nem szólva arról, hogy egyszer egy pszichológusnő elmagyarázta nekem, hogy a kisgyerekek egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a büntetéssel. Nem vezet sehová, és a szankciók betartása a szülők számára nehezebb, mint a gyerekeknek, különösen ha a tévénézés megvonásáról van szó. Ragaszkodunk ehhez például vasárnap reggel nyolckor? Nem? Na ugye. Elhatároztam tehát, hogy józan belátással fogok cselekedni. |